írta: Rick Warren

Sok lelkésznek és szolgálatvezetőnek magával ragadó, Istentől ihletett látása van arra, hogy Isten mit akar szervezetükön keresztül elvégezni. De valamilyen okból látásunk senkit nem mozgósít. Sajnos ez ilyen lelkészek és szolgálatvezetők sosem tanulták meg azt, hogyan is fejezzék ki látásukat a gyülekezet számára.

Az, hogy hogyan tudjunk látásunkat előadni, szolgálatunk sikerében döntő szerepet játszik. Az alábbi öt javaslat segíthet bennünket látásunk közreadásában.

1.  Személyes példával.  Jézus kiválóan bemutatta ezt. Fel kell vállalnunk sebezhető oldalainkat is. Hagynunk kell, hogy mások lássanak bennünket. Másoknak is látniuk kell elkötelezettségünket, és úgy kell ránk tekinteniük mint példaképük. Tulajdonképpen személyesen kell megélnünk a missziónkat. A szolgálatunkon keresztül propagált értékeknek jelen kell lenniük az életünkben.

Lee Iacocca jó példa ennek igazságára. Ő személyesítette meg a Chrysler küldetését. A Chrysler egészen addig haldoklott addig, amíg Lee Iacocca neki nem indult, és el nem kezdett hirdetéseiben szerepelni. Erre egyszerre az emberek azt gondolták: „Lee Iacocca egy elkötelezett, becsületes ember, aki tudja mit akar. Én is úgy döntöttem, hogy Chryslert veszek”. Alapjában véve ő volt a fordulat megtestesítője. Vagy egy másik jó példa az a férfi, aki egy borotvareklámban azt mondja: „annyira jó, hogy a céget is megvettem”. Erre általában azt gondolják az emberek: „Ha ez az alak ennyire hitt benne, akkor tényleg kell, hogy legyen valami ebben a borotvában”.

2.  Jelmondattal.  Érdemes kitalálni szolgálatunkra vonatkozó jelmondatokat, jelszavakat. Minden nagy vezető ismeri a jó jelmondatban rejlő erőt.  Aki hallotta, nem felejti el Martin Luther King Jr. „Van egy álmom” beszédét. Abban a beszédben szól olyan fehér és fekete kis gyermekekről, akik egy olyan világban játszanak együtt, amelyben a személyes jellem fontosabb, mint a bőrük színe. A beszédben újból és újból felbukkan a „van egy álmom” jelmondat, és emiatt üzenete jól bevésődik.

A jelmondat erejét nem szabad lekicsinyelni. A beszédek könnyen elhalványodnak emlékezetünkben, és ez a sorsa a prédikációknak is. De egy-egy jelmondat jól megragad a fejünkben. A lelkészeknek és szolgálatvezetőknek kell, hogy legyenek olyan kifejezések a tarsolyukban, amelyek pár szóban találóan összefoglalják céljaikat, hogy mások ezt jól el tudják raktározni.

Franklin D. Roosevelt alapvetően az országot serkentette fel a nagy gazdasági világválság okozta levertségből arra, hogy higgyenek a növekedésben, amikor így bátorított: „nincs mitől félni, csak magától a félelemtől”, Kennedy azt mondta, hogy „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az ország, hanem azt, hogy te mit tudsz érte tenni.”

Ezek megragadnak az emlékezetben, ezek a rövid, emberi és egyszerű mondások. A beszédeikre senki sem fog emlékezni, de ezek a szavaik örökre velünk maradnak. Az egyik legnagyobb hiba szolgálat közben, ha agyonmagyarázunk valamit, pontosabban az elérni kívánt célt, és csak folyik belőlünk a szó.

Itt Saddlebackben több tucat jelmondatunk van: „Minden tag szolgáló is”. Ez egy olyan négy szavas mondat, amely kifejezi, hogy hiszünk az egyszerű tagok szolgálatában. „Istennél többet nem tudunk adni.” Ezek hatásos jelmondatok. Ugyanez mondható el Saddleback missziós nyilatkozatáról: "Nagy elkötelezettség a Nagy Parancsolat és a Nagy Misszióparancs mellett nagyszerű gyülekezetet eredményez.”

Mi Saddlebackban öt célra összpontosítunk, mégpedig arra, hogy Isten üzenetét továbbadjuk, más hívőkkel közösségben legyünk, Isten szeretetét bemutassuk, Isten gyermekeit tanítsuk, és az Ő jelenlétét ünnepeljük. Ez az öt mondat teljességgel be is mutatja, hogy Saddlebackban miért vagyunk. Mikor valaki azzal fordul hozzánk, hogy "miért van a ti gyülekezetetek?", akkor elég ezt az öt rövid mondatot elismételnem.

(folytatjuk)

Szerző: Háló Gyula, lelkipásztor

Mi legyen a hagyományokkal?

A hagyománnyal, a gyülekezeti szokásokkal csak az a gond, hogy egyszer csak azt veszi észre a gyülekezet (már akik észreveszik), hogy helyettesíti az igazi lelkiséget, olykor Istent magát is. Épp ezt vetette Jézus is a farizeusok szemére. Lehet, hogy valamikor ezek éltető szokások voltak. De nem azok alakították ki, akik az utóbbi években vagy akár évtizedekben kapcsolódtak a gyülekezethez, akár születéssel, akár megtéréssel, akár odaköltözéssel. Ők csupán átvették mások szokásait. Nekik ez nem éltető tett, csupán alkalmazkodásból gyakorolják, mert szeretnek bennünket. Bölcsek azok a vezetők, akik a hagyományokat meg merik mindig újítani, és fel merik velük kapcsolatban tenni a kérdést: Ezeket miért csináljuk, és miért így? Mi hasznunk van belőle? A többi hagyományőrző bizonyára nem bölcs. Akkor mi?

Csak rugalmas szerkezet ad szabad embereket

Nyilvánvaló, hogy merev gyülekezeti szerkezet, struktúra csak abban az esetben ideális, ha a cél lelki ügynökök vagy robotok képzése. Mivel kévésünknek vannak ilyen jellegű ambíciói, ezért mindent meg kell tennünk, hogy a közösség szerkezetét rugalmassá, flexibilissé tegyük. Természetesen akik mint vezetők a pozícióhoz és a hatalomhoz, vagy mint tagok, belső bizonytalanságukból eredően a stabilitáshoz ragaszkodnak, mindent megtesznek, hogy semmi se változzon. Álláspontjukat a szokásokon kívül a Bibliából vett példákkal és idézetekkel is védik. A hívő itt sokszor tehetetlen, de még így is maradhat szabad.

Hogy értelmezzük a vezetést?

Elvileg a Szentlélek vezeti a gyülekezetet. Gyakorlatilag is. Más kérdés, hogy vezetőként nem szívesen adjuk ki az irányítás jogát a kezünkből senkinek, még ha az maga az Úr Isten is. Sokszor csak bibliai elvekkel és konszenzussal próbálkozunk. Rosszabb esetben a hatalmat, az uralkodást, a parancsolgatást gyakoroljuk. Nyilvánvaló, hogy alkalmatlanok azok a vezetők gyülekezeti feladataikra (természetesen máshol is), akik nem érzékenyek arra, hogy bárkiben észrevegyék a lelki rezdüléseket, indulásokat. Csak azt nem értem, akkor mire fel választottuk őket, ha a legfontosabbra, a Lélek jelenlétének, szándékának felismerésére nem is törekszenek, így hiába vélik, hogy ők a Lélek.

Mi kell az ideális gyülekezethez?

Nem fantasztikus, különlegesen kiképzett, rendkívüli mértékben jó képességű és kimagasló erkölcsű tagok kellenek hozzá. Hanem olyan hívők, akikben van kellő bátorság ahhoz, hogy nyitottak legyenek életük újraértelmezésére. Akik véleményüket ki merik tenni a kontrollnak és megvizsgálásnak. Akik bátrak ahhoz, hogy életüket részleteiben is nyíltan éljék. És akik bátrak ahhoz is, hogy mások kiválóságával, de problémáival is szembesülni merjenek, nem elütve a dolgot egy-két kegyes szlogennel, bibliaverssel.

Mi a gyülekezet?

Bizonyára azért faragjuk folyton megérthető közösséggé, mert nem vagyunk képesek elfogadni, hogy olyan tényező is szerves része, amely megérthetetlen és kiszámíthatatlan. Ez maga a Szentlélek. A megragadhatóság kedvéért különféle oldalait hangsúlyozzuk és sajnos be is betonozzuk. Egyesek mint szervezetet építik, mások mint csoportközösséget, megint mások mint templomi kultuszt gyakorló népet. Vannak, akik mint kontraszttársadalomról beszélnek, bizonyos bibliai elvek alkalmazására gondolva. Csak hát Isten országa nem befogható. O akar befogadni minket. Nem csoda, hogy hamar föltették a kérdést az emberek a korai keresztyénség kapcsán: Mi akar ez lenni? Nem fért bele a
szervezetről, a csoportról, a kultuszról, a kultúráról alkotott elképzelésükbe. A missziót zülleszti az, aki szent korlátokat épít Isten országának.

(Folyatjuk...)

Rick Warren: Breaking through the attendance barrier

Azonosságukat a múlt alapján határozzák meg

Nem szükségszerű, hogy gondolkozzanak a jövőn. Sokan közülük a lehető legkésőbb változtatnak, fent akarják tartani az erőegyensúlyt. Gyakran a legutolsóként alkalmazkodnak a lakókörnyezetük szociális, életmódbeli változásaihoz. Ez nem az Úrnak való odaszánásukat kérdőjelezi meg, egyszerűen az ilyen méretű csoport szociális tendenciáiról beszél.

Hajlamosak magukat tekinteni a végcélnak

60-80 fős gyülekezetekben, a test nem egy cél érdekében létezik. Önmagáért van. Nincs szükségük a Misszióparancsra, és nincs szükségük új emberekre. “Jövök és itt vagyok. Ha te jössz, te is itt vagy” Nem igazán számít, hogy jönnek-e még mások is a gyülekezetbe.

Hajlamosak létesítmény központúak lenni

Az azonosságukat nem az odajáró emberekben, hanem a gyülekezeti épületben látják. Nagyon erős a tulajdon érzete az épületnek, és a termeknek. Csak próbálj megváltoztatni egy termet, és meglátod, hogy mi fog történni! Az emberek szeretnének mindent a kontrolljuk alatt tartani, ami abban az épületben folyik, ami az övék.

Általában erősek és öngyógyítóak (ford. rugalmasak – visszaállnak az eredeti állapotukba)

Szinte lehetetlen „meggyilkolni” egy kis gyülekezetet. Tolerálhatnak egy erkölcstelen pásztort, aki elmenekül a gyülekezetből, túl fognak élni szakadásokat, túllépnek a pénzügyi krízishelyzeteken is. Még az épület is leéghet, az sem fogja megölni a gyülekezetet. Éppen ezért is van olyan sok kis gyülekezet – hihetetlenül erősek és öngyógyítóak. Nem lehet csak úgy elsöpörni őket.

Hajlamosak ellenállni a változásoknak

A természetüknél fogva az ilyen gyülekezetek nehezen növekszenek. Ha bemész egy gyülekezetbe, aminek 60-80 tagja van, fel kell ismernek, hogy az emberek - akik már egy jó ideje együtt vannak, és bizonyos módon gyakorolnak dolgokat  - sok esetben harcolni fognak azokkal a változásokkal szemben, amelyeket úgy érzed, hogy meg kell tenned. Megérzik, hogy az élet olyan formája, amit ismernek, megfog szűnni, és a gyülekezet, amit olyan jól ismernek, megfog változni. Szóval ellen fognak állnak a változásoknak, amiket hozni szeretnél.

Mielőtt felismertem ezt a szociológiai tényt, sokat tűnődtem, hogy miért hullámzik gyülekezetek létszáma ezen a határon. Felszaporodnak 200-ig (ford. Magyarországon ez a határ inkább 80-100 fő körül van), aztán visszaesnek, elérik a 300-at, és aztán megint csökkenés következik.  Ez az ilyen méretű csoportok rugalmasságát (az előbb meghatározott értelemben) mutatja. Követik a pásztort egy darabig, és eljutnak egy bizonyos méretig, talán 200 főig is, de aztán 3-4 év után, kiteszik a pásztort, és újra lecsökken a létszám arra a szintre, amit úgy megszoktak. 

Újra mondom, hogy ez nem mond semmit az Istennek való odaszánásuk fokáról, egyszerűen a szociológiai tendenciái az ilyen méretű csoportoknak. Ösztönösen tudják, hogy  ha megengedik, hogy a gyülekezet úgy nőjjön, ahogy a pásztor akarja, akkor minden amit olyan jól ismernek ki fog halni. A pásztor jön: „Megfogunk változtatni dolgokat a növekedés érdekében! a gyülekezet pedig azt gondolja: "Csak a holttestemen keresztül! Ha új emberek kerülnek ide még elveszítem a helyemet!" 

A tény az, hogy meglevő 60-80 tagú gyülekezetek nem tudnak önmagukban növekedni. Természetes módon, nem fog ez megtörténni. Új egységeket, csoportokat, osztályokat, sejteket, istentiszteleteket, és új lehetőségeket kell létrehoznod, hogy új emberek jöhessenek be. 

A fő oka annak, hogy a kis gyülekezetek vitatkoznak azzal, hogy kezdjenek el egy 2. alkalmat is vasárnap (amerikában a legtöbb gyülekezetben csak délelőtt van istentisztelet), maga az, hogy egy másik alkalmat akarsz kezdeni. Azt mondják: „Mi fog történni, ha két alkalom lesz? Többé már nem fogok mindenkit ismerni!” És pontosan ezért fontos egy másik alkalmat kezdeni, hogy új egységeket hozz létre, hogy megengedd a növekedést.

Szerző: Háló Gyula, lelkipásztor

Ki megfelelő a misszióra?

Tanfolyamok, előadások, könyvek, de még a teológiai oktatás sem fog önmagában senkiből sem misszióra alkalmas egyént faragni. Nekünk kell elhatározni, hogy Jézus Krisztus missziója számára alkalmasakká akarunk válni. Kell a tudás, nagyon is. De ugyanúgy kell a hitbeli stabilitás, a meggyőződés kiharcolt bizonyossága, készség az emberekkel való kommunikációra, beállítódás és érzékenység a másik emberre. Általában a jó személyiségre és az alapos tudásra törekvés együtt szokott járni. Hosszú tanulás közben vagyunk mindannyian.

Merünk nyitottan gondolkodni?

A hívőség, mint a bumeráng, legkésőbb néhány éven belül (legtöbbünknél csak hónapok kérdése) visszarepül, és ha ugyanott talál bennünket, fejbe vág és kiüt az életből, s rákényszerít, hogy szűk, biztonságos keretek között tengessük a lelki életet. Ennek egy ellenszere van: tanulni olyan embereket, akiket nem szeretnénk tanulni; megismerni olyan rétegeket, akiket nem szeretnénk megismerni; érdeklődni olyanok véleménye iránt, akiknek a véleménye nem érdekel bennünket. Ne álljunk saját változásunk útjába!

Ki lesz holnap hívő?

Reméljük, hogy a maiak holnap is azok lesznek? És rajtuk kívül? Be kell vallanunk, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy holnapig Isten kiben mit végez el. Melyik fiatalból, öregből, nőből, férfiből, tanultból, tanulatlanból, kiegyensúlyozottból, kiegyensúlyozatlanból, más vallásúból, ateistából, diszkrétből, durvából farag hol-
napra hívőt. Úgy gondolkodj, hogy holnap bárki, akivel ma ösz-szefutottál, beszélgettél; akire nem néztél rá; akiről véleményt mondtál, holnap hívőként melletted ülhet a gyülekezetben! Mint lehetséges testvéreidre, úgy nézz mindenkire!

Szerepelsz vagy hiszel?

„Ami nincs hitből, az bűn!" -elve alapján bátran állítható, hogy a hitéletben és a gyülekezetben nem lehet végleges szerepre találni. Ha mégis, az egyetlenegy: neked annak kell lenned, aki vagy, aki a neved is! Ezt kell megtölte-ned tartalommal: a saját meggyőződéseddel! Sokan úgy vélik, hogy van meggyőződésük. De ez nem igaz. Keveseknek van. Többnyire szüleik, baráti körük, gyülekezetük, lelkészük, mozgalmuk véleményét szajkózzák, s annak szerepét játsszák. Ez bűn, még ha jól is mutat és igen hívőies az egész. A saját hitért vért izzadva kell megküzdeni. De csak így válhatunk emberekké szereplők helyett.

Akarjál nagyban gondolkodni!

Vannak, akik azt hiszik, elég a saját kis világuk dolgairól gondolkodni. Szerintük nagyképűség, s így ellentmond a keresztyén alázatnak, ha az ember a személyes lehetőségeinek körén túl is tervez, gondolkodik, megoldásokat keres. De vajon nem épp így ment a világ mindig is előre? És a misszió is? Hogy saját missziómunkánkat pontosan és egyre világosabban lássuk, ahhoz szembesülnünk kell a kérdéssel: Hogy juthatna az egész falu, város, ország, világ hitre? Mire lenne ehhez szüksége az embereknek? Az apostoloknak az egész világban kellett gondolkodni, pedig egyik sem jutott el mindenhova. Csak ha egyre jobban látjuk a nagy összefüggéseket, akkor érthetjük jól a saját dolgunkat.

Mi az igazi szabadság?

A lényegét könnyű megfogalmazni, bár el is érni (pontosabban fogalmazva: elfogadni) kevésbé könnyű. Megtartásáról nem is beszélve. A szabadság az, amikor rájövünk, hogy lényegileg senki mástól nem függünk, csak Istentől. Természetesen ez azzal is jár, hogy alapvetően más sem függ tőlünk. Ezt az oldalát nehezebb megemésztenünk. Sok hívőnek nem is sikerül. így aztán szabadságának hiányáról az árulkodik, hogy az elvárások és követelmények rendszeréhez ragaszkodik, azt másoktól is elvárva. Az emberek véleménye, nagyrabecsülése, elismerése élteti. Rab. Isten ebből is ki akar szabadítani.

(Folytatjuk...)

Rick Warren: Breaking through the attendance barrier

Ha a gyülekezetedbe több mint 200-an járnak, akkor benne vannak a abban a 15%-ban ahová az ennél nagyobb létszámú gyülekezetek tartoznak az Egyesült Államokban. Eddig úgy találtam, hogy ez a létszám (ez a határ Magyarországon valószínűleg még kisebb ford.) egy nehezen áttörhető határ minden gyülekezet számára, aki eléri ezt a létszámot. Bármilyen hihetetlen a mi gyülekezetünkben nehezebb volt átlépni ezt a határt, mint eljutni 1000-től 3000 tagig.

A következő hetekben arról fogok írni, hogyan lehet leküzdeni ezt a határt. Kezdésként szeretném elénk rajzolni a kis gyülekezetek néhány jellemzőjét. Ez segíteni fog, hogy felismerd azokat a dolgokat, amelyeket meg kell változtatnod, hogy tovább növekedhessetek. Kérlek, ne érts félre, nem akarom leszólni a kis gyülekezeteket, egyszerűen megosztom a megfigyeléseimet azzal kapcsolatban mi akadályozhatja a növekedést a kisebb közösségekben.

Erős az odatartozás érzése

A gyülekezetben gyakran a közösség fele is rokonságban áll egymással: nagybácsik, unokák, és testvérek. Ezek a családi kötelékek segítenek a gyülekezetet egyben tartani. Akik részei ennek a csoportnak egy nagyon erős odatartozási és kötődési érzéssel rendelkeznek, de a látogatók amint belépnek rögtön azt érzik: „Én nem tartozom ide”.

Peter Wagner azt mondja az ilyen gyülekezeteknek „koinitisze” van (szójáték, az egészséges koinonia beteges formája ford. ). A közösség annyira erős, hogy senki más nem tud „betörni” a gyülekezetbe.

„Ismerős idegenek”

Szociológiailag az emberek egy kis gyülekezetben nagyon sokat tudnak egymásról, mégis csak kevesen vannak igazán bensőséges kapcsolatban egymással. Habár rengeteg részletet és adatot tudnak egymásról a tagok, mégis ritka az igazi önfeltárás és nyitottság. Nem gyakori, hogy valaki feláll és azt mondja: „Ezzel és ezzel a kísértéssel vannak problémáim” vagy „Házassági problémáink vannak.” A legtöbb gyülekezetben az ilyen beszélgetések elképzelhetetlenek.

Irónikus, de pontosan azért mert kicsik – és nem látják a szükségét ennek –, a legtöbb kis gyülekezet soha nem alakítja úgy a struktúráját, hogy megvalósulhasson a bensőséges közösség. Ennek eredményeképpen pedig a bensőségességet nem is kezelik úgy mint egy kulcs értékét a gyülekezetnek. Az emberek ismerik egymást, de csak karnyújtásnyi távolságból.

Más szavakkal, a kis gyülekezet csak ritkán hoz létre kis csoportokat – amelyek arra lennének tervezve, hogy létrehozzák a bensőséges közösséget, és bátorítsák a tagokat, hogy megnyissák egymás számára mivel küszködnek – mert egyszerűen nem látszik, hogy szükség lenne rá (Végülis mindenki ismer mindenkit, nem?).

Éppen ezért a gyülekezetben működő vasárnap iskolai csoportokban - amelyek a kis gyülekezetek esetleges kiscsoportjai -  az egy órás időkereten belül, beleértve a bibliatanulmányozást is, vasárnap délelőtt, a gyülekezeti környezetben, az emberek csak nagyon ritkán tárják fel a legnagyobb, a legmélyebb és a legsötétebb problémáikat. Nem mondom, hogy soha nem fog előfordulni. Csak azt mondom, hogy megfigyelésem szerint (több ezer gyülekezet példája alapján), hogy a beszélgetés nagyobb része, a bibliatanulmányozáson túl, az időjárás, a sport vagy más hétköznapi dolgok irányába tendál, és nem arra, hogy egy házaspárnak problémája van azzal, hogy a házasságukat egyben tartsák...
 

(folytatjuk...)

A jó vezető ilyen alázattal tud imádkozni más vezetőkért:

Az imádság szövege:

Imádkozzunk!

Mindenható Isten, Mennyei Atyánk, mindaz, amit látunk és mindaz, amit nem látunk, csakis általad létezik, Tőled származik, Hozzád tartozik és a Te dicsőségedet szolgálja.
A történelem a Te történeted. Az Írások ezt írják: „Halld meg, Izráel: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr.”(5Móz 6:4) És Te Uram könyörületes és kegyelmes Isten vagy, és szeretettel fordulsz mindenki felé, akit teremtettél.

A mai napon nemcsak annak örvendezhetünk, hogy Amerikában a 44. alkalommal került sor békés hatalomátvételre, hanem egyben a történelem egyik fordulópontja is az, hogy az Amerikai Egyesült Államok élére először került afrikai amerikai elnök. Hálásak vagyunk, hogy ezen a földön élhetünk, a korlátlan lehetőségek hazájában, ahol egy afrikai bevándorló fia a legmagasabb vezetői széket foglalhatta el. És azt is tudjuk, hogy Martin Luther King és a bizonyságtevők nagy fellege most örvendezik a mennyben!

Adj Uram, új elnökünknek, Barack Obamának, bölcsességet, hogy alázattal vezessen minket, bátorságot, hogy tisztességgel vezessen minket, és együttérzést, hogy nemes lelkűen vezesse a népünket. Áldd meg és védd meg őt és családját, Biden alelnököt, a kormány tagjait és minden egyes szabadon választott vezetőt.

Segíts, Urunk, hogy emlékezzünk arra, hogy minket, amerikaiakat nem a faj, a vallás vagy a vér köt össze, hanem a mindenkit megillető szabadság és igazság eszméje. Bocsáss meg nekünk, amikor saját magunkra koncentrálunk, egymással harcolunk és elfelejtkezünk Rólad. Bocsáss meg nekünk, amikor azt hisszük, hogy a nagyságunk és jólétünk csak a miénk. Bocsáss meg, amikor embertársainkkal és a bolygónkkal nem az őket megillető tisztelettel bánunk. És most, amikor ilyen nehéz idők előtt állunk, hadd láthassuk ismét tisztán a céljainkat, hadd legyenek felelősségteljesek a cselekedeteink, hadd legyen alázat bennünk a problémák megközelítésében és hadd legyen előzékenység a viselkedésünkben még akkor is, ha különbözőek vagyunk.

Segíts, Uram, hogy a mindannyiunk számára közös jót megosszuk, szolgáljuk és keressük. Hadd fogjon össze ma minden jóakaratú ember egy igazságosabb, egészségesebb és virágzó nemzet és egy békésebb bolygó érdekében. És add, hogy soha ne felejtsük el, hogy egy napon az összes nemzetnek és minden embernek Eléd kell majd állnia a végső elszámolásra. Uram, most gondoskodó szeretetedbe ajánljuk új elnökünket, feleségét, Michelle-t és lányaikat, Maliát és Sashát.

Alázatosan kérem mindezt Yeshua, Isa, Jesus (spanyolul heszusz), Jézus nevében, aki megváltoztatta az életemet és aki így tanított minket imádkozni:

„Mi atyánk, aki a mennyekben vagy,
Szenteltessék meg a Te neved.
Jöjjön el a Te országod,
Legyen meg a te akaratod,
Amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,
És bocsássd meg a mi vétkeinket,
miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
És ne vígy minket a kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól.
Mert tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség, mindörökkön-örökké. Ámen.

Szerző: Háló Gyula, lelkipásztor

Holisztikus misszió

A holisztikus megközelítés a missziót mint a keresztyén hit átadásának céltudatos tevékenységét egészében szemléli mint folyamatot és hatások összességét. A gyülekezetet egészében tartja a misszió részének. Minden tagot a misszió részeként fog fel. Minden tag minden helyzetben a misszió képviselője. Minden kultúrát, minden életkort el akar érni a szűkebb és tágabb környezetében. Földrajzilag sem húz tehát határt tevékenységének, hanem globálisan gondolkodik. Mindent missziós helyzetként értelmez. Minden eszközt és csatornát megragad célja érdekében. Az egész folyamat végső célja az érett hívő ember. Kijelenthetjük, hogy Jézus Krisztus missziós parancsa nyomán csak holisztikus misszió létezik.

Kinek a kultúrája szentebb?

Egy gyülekezetnek a szokása, nyelvhasználata, öltözete szentebb, mint a „világé". Mi alapján mondják vagy állítják egyesek? Vajon sok esetben „szent cselekedetet" a keresztyének nem tisztátalan szándékból tesznek? Vajon nem a szív állapotától, a szív tisztaságától, a szándék értékétől függ, hogy a tettünk szent-e? Miért kiáltanánk hát ki bármely szokást önmagában szentnek vagy világinak? Hát nem attól szent egy tett, hogy azt szent tette-e?

Mire vagyunk beállítódva?

Bár a Mindenható könyörülne rajtunk, hogy a mi jellemzőnkké is válna az emberek iránti könyörü-let! Miért nem látjuk be, hogy a hívők közössége nem magukért van, hanem azokért, akik többnyire a gyülekezeten kívül élnek? Miért van az, hogy a gyülekezetek a lakótérségükben élők legnagyobb részének lelki szükségleteivel nem törődnek? Ki törődjön az emberek lelkével, ha a keresztyének nem? Mondjátok meg, ki? Nem lenne szabad ennyire félnünk az együttérzéstől! És személy szerint? Vajon nem tragikus, ha egy hívő hitéletét nagyrészt kitölti a gyülekezet és a család? Vajon nem tragikus, ha egy hívő nem keresi a környezetével való mély dialógust? Vajon nem tragikus, ha egy hívő nem érzi annak felelősségét, hogy hitét megossza? Vajon nem tragikus, ahogy tudomásul veszi azt, hogy egyeseknek el kell kárhozni? Tudunk-e helyénvaló magyarázatot adni arra a kérdésre, miért nem érdekel bennünket jobban az emberek lelki sorsa?

(Folytatjuk...)