Egyre több gyülekezet szembesül ezzel a kérdéssel: Hogyan lehet az önkénteseinket motiválni? Vagy kicsit másképpen így hangzik: Hogyan lehet a szolgálókat motiválni?

A legtöbb közösség kezdi felismerni, hogy egy gyülekezet igazi értéke nem az épület, az intézmény, hanem a benne dolgozó, szolgáló emberek, akik egy náluk sokkal nagyobb dologban vesznek részt!

Néhány évvel ezelőtt, egy több millió forintos költségvetéssel rendelkező, több napos rendezvény lebonyolításának a vezetését vállaltam. Akik részt vettek a munkában, mindannyian önkéntesek voltak. Mindenki nagyon izgatott volt, már hónapokkal előtte beindult a szervezés, készülődés. Aztán ahogy egyre jobban közeledtünk, egyre nagyobb lett a feszültség, az izgalom. Ami igazán értékes és tanulságos volt, az nem is csak az ami a rendezvényen történt, hanem ami utána volt. Mindenki azt kérdezte: "Mikor lesz a következő?" Miért kérdezték ezt? Mert a szervezés és a rendezvény alatt élték át ezek az önkéntesek a leginkább, hogy fontos amit tesznek és ezt mások is észreveszik. Nem tudtunk a munkájukért fizetni, de sokkal több volt, amit ott kaptak a résztvevőktől! 

Biztos vannak neked is olyan emlékeid, amikor nem anyagi jellegű volt az elismerés amit kaptál, de sokkal többet ért annál! 

Itt van néhány ötlet, amire hasznos lehet odafigyelni egy gyülekezetben vezetőként: 

• Megbecsülés: mivel az ember társas lény, fontos számára, hogy egy közösség megbecsült, szeretett tagja legyen. A kérdés az: Vezetőként hogyan segíthetsz ezt kifejezni és elfogadni? 

• Képzés: Erről már írtam a személyes megújulás kapcsán. Vezetőként azonban, mi abban a helyzetben vagyunk, hogy azoknak akik a gyülekezetben szolgálnak mi magunk ajánlhatunk képzéseket. Egy-egy ilyen konferencia, tréning stb. meg tudja újítani a motivációt.

• Azonosulás: nagyon fontos motivációs erő lehet, ha a szolgáló fontosnak, nélkülözhetetlennek érzi magát az adott feladatban. Ezt csak tovább erősíti, ha az értékekkel és célokkal azonosul, sajátjának érzi azokat, aminek érdekében tőle telhetően teljesíti feladatait, elvégzi munkáját és értelmet lát ebben a munkavégzésben.Ezért lenne fontos, hogy időnként tegyük fel és válaszoljuk meg a: Miért? kérdéseket is. 

• Elismerés: ide tartozik a dicséret, a nagyobb feladattal való megbízás is. Vigyázni kell az ösztönzés ezen formájával, mert elveszthetik motivációs jellegüket és hitelüket, ha túl gyakran alkalmazzák vagy nem hangzanak őszintén. 

• "Önmegvalósítás": Ez nagyon furán hangzik itt ebben a felsorolásban! A valóság azonban az, hogy a legtöbb önkéntes, szolgáló nem csak értelmes munkát szeretne végezni, hanem olyat, amiben a képességeit, kapott ajándékait, szerzett szakértelmét jól tudja használni Isten dicsőségére és a közösség javára. Ezt bizony nem tudom másképpen írni.

• Sikerélmény: itt a vezető feladata, hogy elérhető célokat, teljesíthető feladatokat állítsunk fel. Az akadályok, és nehézségek leküzdéséhez segítségként adjunk megfelelő információkat és személyes támogatást. Nagyon sokan azért fáradnak el, mert nincsen eredmény, ami a visszajelzés miatt rendkívül fontos lenne, pedig ha van sikerélmény, akkor mindenki szívesebben vesz részt legközelebb is egy feladatban. 

Azt hiszem sok pásztort, gyülekezeti vezetőt foglalkoztat komolyan a fenti kérdés, hiszen nagyon fontos területről van szó, ahol nagyon nem mindegy merre indulnak el fiataljaink, illetve olyan hívő testvéreink, akik válás után találtak Jézus Krisztusra, vagy megözvegyültek és szeretnének maguknak hívő társat. Ezért örültünk az Eliézer keresztyén társkereső oldal elindulásának. Az egyik alapítót Murányiné Füredi Adélt kérdeztük kezdeményezésükről.

Mi indított el benneteket ebbe az irányba?

Inkább Ki! Foglalkoztatott a kérdés, mint minden szolgáló keresztényt, vajon mi lesz az, amit nekem kell tennem? Mit vár el tőlem Isten? Miben járhatok az Ő kedvére? Nem telt el hosszú idő, megtérésem után nem sokkal rájöttem Isten elhívott engem is egy szolgálatra.  Sok ember él a környezetemben és még távolabb is, akik hívő, szerető, gondoskodó, megbízható társra vágynak, olyanra, akit Isten neki szánt. Lépten - nyomon olyan testvérek jöttek elém problémáikkal, meséltek, megosztották velem bánatukat, milyen rossz társ nélkül élni. Nem tudtam elmenni csukott szemmel, füllel mellettük. Isten azt akarta, halljam meg! Kell, szükséges ennek a sok testvérnek szerető, gondoskodó társ, akit Ő rendel mellé.

Kérdésként már csak a hogyan maradt. Hogyan adhatnék én tanácsot, hiszen sem tapasztalatom, sem tanulmányaim nincsenek ezen a téren? És ekkor megértettem. Valami kell. Valami különleges és mégis egyszerű. Valami egészen más, egy olyan oldal, ahová biztonsággal feltehetik magukat a testvérek.   Sok az özvegy, egyedülálló ember, aki megtért keresztény és nem talál társra a közvetlen környezetében. Imádkoztam, böjtöltem és kértem Istent mutassa meg ezt akarja –e tőlem?  Igen. Figyeljek fel, adjak hangot, foglalkozzak vele, hogy mennyi ember van gyülekezeteinkben, körülöttünk, közöttünk egyedül. Vár türelemmel, hogy megtért, hívő keresztény társat ad mellé Isten!

Ha csak egy férfi és egy nő lel társa egymásban, Isten gyönyörködni fog bennük. Az Ő közbenjárásával, már megérte! A hármas kötél nem szakad el egyhamar! Erős, nagyon erős! Az út, amin járok, a Szolgálat, amiben Testvéreimmel dolgozunk, átformál, tanít.  Így más emberré válhatunk, olyanná amilyennek Ő szeretne látni. Szívesen látogatok Gyülekezeteket, beszélek az elhívásomról, népszerűsítem a Szolgálatunkat!

Kik hoztátok létre?

A Kecskeméti Baptista gyülekezet által üzemeltetett Magvető Alapítvány keretein belül létrehoztunk az Eliézer Szolgálatot. Szolgálatunk tagjai a Kecskeméti Baptista Gyülekezet tagjai.

Ennek keretében jött létre ez a felekezetek közötti társkereső oldal az eliezer.hu . Ez a társkereső oldal olyan megtért, gyülekezetbe járó élő hittel rendelkező testvéreket vár, akik komoly kapcsolatra vágynak, keresik azt a társat,  akit Isten nekik szánt.

Miben tér el, a többi társkereső oldaltól? Hiszen már nagyon sok hasonló szolgáltatás van.

Az oldal sajátja, hogy lelkipásztori védőhálóval ellátott. Minden társkereső a gyülekezetében lelkipásztorával, gyülekezet vezetőjével, vagy elöljárójával igazoltatni tudja, komoly szándékát, adatainak valódiságát, valamint azt, hogy Őt társkeresésre elöljárója alkalmasnak tartja. Ez a védőháló nagy segítséget és biztonságérzetet nyújt a regisztrált testvéreknek, akik korábban nem bíztak, nem mertek, vagy esetleg már csalódtak internetes társkeresésben. 

A regisztráltak a későbbiek során, igény szerint részt vehetnek közös programokon, alkalmakon, amiket az Eliézer Szolgálat keretein belül, védett környezetben, tölthetnek. Tervezünk konferenciákat, előadásokat hívő keresztyén, szakirányú képesítéssel rendelkező testvérek előadásában, valamint kirándulásokat szeretnénk szervezni, hogy az oldal résztvevői személyesen is találkozhassanak egymással, keresztyén közösséget alkossanak, építsenek egymással. Isten terve ezzel a szolgálattal, hogy keresztyén egyének családokban tudjanak kiteljesedni. Kérjük Isten áldását erre a szolgálatra.

Kérünk benneteket, hogy ajánljátok az érintett tagjaitoknak ezt a hiánypótló szolgálatot!

Dietrich Bonhoeffer, a XX. század egyik jelentős teológusa, a tegeli börtön magánzárkájában írta ezt a verset, ahová a Hitler elleni összeesküvés szervezésében való részvételért került. Bonhoeffert később ki is végezték.

Ki vagyok én?

Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.

Legutóbb arról írtam, hogyan szeretem a feladatokat megosztani. Főleg azzal foglalkoztam, hogy megvalósítás indításában komoly szerepet vállalok. Az első szakaszban a csapatom számára öt konkrét dolgot biztosítok (összkép, célkitűzések, iránymutatás, kisegítő erőforrások és felelősség), hogy felkészítsem őket a sikeres megvalósításra. Aztán a következő 80% során a kezükbe adom a stafétabotot. Ha még nem olvastad volna, olvasd el a bejegyzést, hogy lásd, a megvalósítás folyamán mi előzi meg ezt a fázist.

Ahogy legutóbb említettem, sok vezető gyakorolja a 10-80-10 folyamat első felét. De ahhoz, hogy minden flottul menjen, és a megvalósítás színvonalas legyen, a vezetőnek a vége felé újból hozzá kell járulnia a megvalósításhoz.

A megvalósítás végéhez közeledve az alábbiakat biztosítom:

1. Tapasztalat

Vezetőként valószínűleg sok tapasztalatot gyűjtöttem össze hasonló tervmegvalósítások irányításában vagy helyzetek kezelésében. Ezen a ponton szoktam megosztani tapasztalataimat úgy, hogy meghallgatom a csapatom beszámolóját arról, amit elvégeztek, milyen problémákkal szembesültek, és arra milyen megoldásokat találtak. Gyakran megtörténik, hogy olyan helyzetről számolnak be, amibe már magam is belekerültem, amit magam is átéltem. Abból eredően, ahogy korábban a helyzettel sikeresen vagy kevésbe sikeresen megbirkóztam, van egy olyan mélyebb tapasztalatom, amit megoszthatok, hogy a csapat a saját problémáját jobban meg tudja oldani.

2. Kérdések

Miközben hallgatom a csapatom beszámolóit a megvalósításról, kérdések fogalmazódnak meg bennem. Ilyenkor a részvevő szemszögéből szoktam a kérdéseket feltenni úgy, hogy a kérdés rávilágítson a megvalósításban meghúzódó hiányosságokra. Például „Mit tennél, ha mégis így lenne?” Ezáltal a megvalósítás biztosabbá válik, mert arra kényszeríti a csapatot, hogy ötleteikben előforduló döccenőket és a sérülékenységet kiküszöböljék.

3. Ötletek

Úgy is mondhatnám, hogy ekkor keretbe foglaljuk a megvalósítást. Ahogy végigmegyünk az előrehaladás folyamatán, segítek a rossz ötleteket helyrepofozni, egyben rengeteg jó ötletet hallva. Amire most szükség van, egy tuti ötlet. Van úgy, hogy már eleve eszembe jut valami ütős, de van úgy, hogy a sok jó ötletből bukik elő valami nagyszerű. Máskor meg a segítségüket kérem valami frappáns gondolathoz, amit együtt ötlünk ki a végén. Ez nagyon inspiráló, mert rengeteg új gondolat jön ilyenkor elő. Lehet, hogy a saját ötletünk csak hozzájárul a kerethez, sőt ekkor már egy új keretre van szükség. A megvalósítás első 10%-a alatt sok feltételezésünk volt. Most, az utolsó 10% során, amikor már a munkát ténylegesen elvégeztük, sokat tudunk. Teljesen más arra építeni, amit gondolunk, mint arra, amit már tudunk.

4. Nevemet adom

Ebben a szakaszban élre állok, és a nevemet adom a megvalósításhoz, teljesen azonosulok velük. A saját vezetői hitelességemet és szakértelmemet biztosítom a megvalósításhoz. Megtettem mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a megvalósítás kiválóan végbemenjen, és egyben azzal is támogatom a csapatom áldozatos munkáját, hogy a nevemet adom ahhoz, amit végeztek.  Ez nem csak hogy jót sugároz kifele, hanem támogatja és bátorítja a csapatom tagjait, mert tudják, hogy őszintén megbízok bennük.

5. Vezetői megérzés

Utoljára megkérdezem, hogy ki az, aki a projekt következtében jól beletanult abba, hogyan kell irányítani. Mindig van valaki, aki vállalja a felelősséget és mozgatja a szálakat. Ki vallhatja ezt a feladatmegvalósítást a magáénak? Volt valaki, aki vette a fáradságot, és kezébe vette az irányítást, még úgy is, hogy hivatalosan nem volt vezető?  Ha vezetőként jó stratégák vagyunk, akkor az ilyen megosztott feladatkörökön alapuló megvalósítást használhatjuk arra, hogy új vezetőkre találjunk vagy hagyjuk az új vezetőket kifejlődni.

A feladatmegosztás a vezetők számára kulcskérdés. Mindannyian tisztában vagyunk vele, mennyire szükséges; különben csak a teendők között roskadozunk. De hogy igazán sikerrel járjon a feladatok megosztása, induláskor időt kell szánnunk arra, hogy felkészítsük a csapatunkat a sikeres megvalósításra. Ugyanilyen fontos, hogy a projekt vége fele is szánjunk időt arra, hogy a csapatunk munkáját kicsiszoljuk a lehető legjobb végeredmény érdekében. Ez a 10-80-10 elv.

Az eredeti angol cikk itt olvasható

Szokták kérdezni tőlem, hogyan tudok annyi mindent elintézni. Azt szoktam erre válaszolni, hogy főleg azért, mert üres a fejem, de tele vagyok energiával. Nem tudok ennél jobbat. De valójában nem ennek köszönhetem, miért tudok annyiféle célt megvalósítani. Ennek titka egy sok-sok éve folyamatosan alkalmazott gyakorlati szabály, melyet nem tanítottam olyan sokszor: a 10-80-10 szabály.

Aki ismer, tudja, előszeretettel delegálok feladatokat. Szinte minden feladatra találok embert. Persze ennek is megvan a célravezető és helytelen módja. Úgy gondolom, a 10-80-10 szabály alapján lehet legjobban feladatokat delegálni.

Dióhéjban felvázolva, ha van egy nagy elérendő cél, akkor a teljes megvalósítási folyamatot (ami legyen 100%), az első 10%-ra, a középső 80%-ra és az utolsó 10%-ra osztom. Nekem az első és az utolsó 10%-ban van szerepem. A középső 80%-ot az általam összeállított munkatársi csapat végzi. Az első 10%-ba azért folyok bele, hogy a megvalósítás jó irányba induljon. Ekkor átadom a csapatnak a stafétabotot. Azért rá-rákérdezek dolgokra, de nem nagyon. Ebben a fázisban rajtuk áll minden. Aztán amikor a megvalósítás már a végéhez közeleg, újból jövök és segédkezek az utolsó 10%-nál.

Olyan ez, mint egy keret, vagy mint a repülőgépvezetés. A repülés két meghatározó része a fel- és leszállás. Ezek a legveszélyesebb és egyben a legbonyolultabb szakaszok. Ha a csapat munkájának ebben a két meghatározó részében részt veszek, akkor tudom őket a sikeres célbaérésben segíteni.

A mai bejegyzéshez írom le, mi az az öt dolog, amelyet az első 10%-ot jelentő szakaszban biztosan meg kell adnom a csapatnak. Legközelebb pedig arról az öt dologról írok, melyet az utolsó 10% során biztosítok nekik.

Tehát a megvalósítás első 10%-a során az alábbiakról gondoskodom számukra.

1. Az összkép

Gyakran mondom, hogy a vezetőnek nagyobb a rálátása, mint a csapattagoknak. A megvalósításnak a kezdetén osztom meg a csapattal, hogy pontosan mit látok, és pontosan milyen végeredményt szeretnék látni. Nem szeretném, ha a csapatom indulást követően elveszítse az utat, pedig ez nem ritkaság. Az emberek nekibuzdulnak, aztán nem tudják, hogyan tovább. Ez sokszor így van. Lelkes indulás, aztán jön az elbizonytalanodás, mert nincs rálátásuk, nem látják összképet. Tehát ekkor ragadom meg a lehetőséget, hogy biztosítsam, hogy mindenki azonos alapról induljon, és ugyanazokért a célokért küzdjön.

2. Célkitűzések

Ekkor van itt az ideje a nagy célt apróbb célkitűzésekre bontani. Csak négy-öt főbb célkitűzésre próbálok összpontosítani. Ebből adódik a „hogyan” kérdés. Hogyan érjük el a nagy átfogó célt? Tanácsos a lehető legegyszerűbben kitűzi a kisebb célokat, közérthető formába öntve, azért, hogy a csapat később is vissza tudjon ezekhez nyúlni, rögtön látni lehessen, hogy nem tértek-e el a céltól.

3. Iránymutatás

Ebben a szakaszban további részletekbe megyek, segítek abban, hogy a csapatban meghatározzuk, hogy pontosan ki miért felelős. Mindenkinek egyénileg szeretnék irányt mutatni, mert nem mindenki csinálja ugyanazt. Mindenkinek tisztában kell lennie saját beosztásával, hogy elkerüljük a későbbi összeütközéseket. Másrészről így hamarabb megvan a felelős.

4. Kisegítő erőforrások

Mindenki tudja, mit kell tennie a cél eléréséhez. De azt is tisztázni kell, hogy a megvalósítás érdekében milyen segítséget igényelnek tőlem. Mire van szükségük? Segítők kellenek? Kell egy hely, ahol dolgozhatnak? Pénzre van szükség? Azelőtt, hogy elvárnám másoktól, hogy megcsinálják, amit kérek, biztosítanom kell nekik azt, amire szükségük van a feladat elvégzéséhez.

5. Felelősség

Ez az a pont, ahol átadom a stafétabotot, és innen kezdve az ő irányításuk alatt van a munka következő 80%-a. Megadtam, amire az induláshoz szükségük volt, felkészítettem őket a sikeres megvalósításra. Azt akarom, hogy tudatosuljon bennük, hogy innen övüké az irányítás, és a megvalósítás végéig én nem nagyon fogok részt venni.
Ezen a ponton, amikor a csapatnak átadom a megvalósítás folyamatának következő 80%-át, elkezdhetek újabb tervek megvalósításával foglalkozni, vagy folytathatom saját teendőimet. Az ilyen feladatmegosztással egyszerre több terv egyidejű megvalósítását tudjuk biztosítani, mert azok 80%-át nem mi végezzük.

Igaz sokan osztanak meg így feladatokat, de az arány inkább 10:90. A vezető segít az első 10% során, aztán a megvalósítás többi része a csapatra marad. Szerintem jobb a 10-80-10 eloszlás. Ettől lesz a projekt sokkal kiválóbb, mert a vezető, aki az összképet adta, a végén is segít, hogy a csapat munkáját összekovácsolja.

A következő bejegyzésemben azt az öt dolgot osztom meg, amit a végén biztosítok a munkatársaimnak, amikor az utolsó 10% során újból segítek. Ha ezeket az elveket magunk is kipróbáljuk, sokkal hatékonyabb lesz az energiaráfordítás, és átütőbb a hatás.

Az eredeti angol cikk itt olvasható

Akik nem járnak gyülekezetbe, nem is akarnak gyülekezetbe járni. Nehezen fér ez olyanoknak a fejébe, akik – mint én is – örömmel járnak gyülekezetbe. Emiatt néha a kevésbé fontos kerül az előtérbe.

Természetes következménye annak, amikor valaki elfogadja Jézust, hogy több időt szeretne olyan emberek társaságában tölteni, akik szintén szeretik Őt. Várjuk, hogy tanulhassunk, tanítványokká legyünk, és hogy mindinkább Jézusra hasonlítsunk. Ezt a szerepet tölti be a gyülekezet. Ha viszont a gyülekezetbe járást Jézus megismerése elé helyezzük, hacsak időbeli sorrendben is, akaratlanul is - tévesen - azt sugallhatjuk, az üdvösség a templomba járástól függ.

Ne tegyük azt, ami könnyű, az elé, ami viszont működik

Miért helyezzük mások gyülekezetbe hívását olyan előkelő helyre, amikor arról van szó, mi fontos az evangelizáció során? Mert könnyű. Könnyebb valakit elhívni egy gyülekezeti rendezvényre, mint megmutatni neki magamban a Krisztust.

Könnyebb valakit elhívni egy gyülekezeti rendezvényre, mint megmutatni neki magunkban a Krisztust

Ha az evangelizálás során elsődlegesen (vagy kizárólag) a "hívjunk el embereket a gyülekezetbe" a célunk, akkor könnyen abba sodródunk, hogy egy szórakoztató programot próbálunk a számukra szervezni. De az emberek nem látványos programokra vágynak elsősorban. És a gyülekezet egyébként sem szólhat erről.

Nagyon támogatom, hogy könnyítsük meg azok dolgát, akik életükben először jönnek gyülekezetbe. De nem annak a rovására, amit a gyülekezetben amúgy tennünk kell, amikor mint hívők összejövünk, tehát a dicsőítés, a tanítvánnyá képzés, a közösség gyakorlása vagy a szolgálatra felkészítés rovására.

Israel Steinmetz a Sose hívjunk el valakit úgy a gyülekezetbe, amíg nem hívtuk meg magunkhoz című [angol nyelvű] cikkében egy egyszerű, és egyben mély meglátást fejez ki: “Tudod, mi tud nagyon szerencsétlennek érződni? Először menni egy gyülekezetbe. Mi lehet még ennél is rosszabb? Úgy menni, hogy nem ismersz ott senkit.”

Nekünk könnyű valakit elhívni a gyülekezetbe, de az illetőnek nehéz oda elmenni. Ellenben nehezünkre eshet valakit magunkhoz meghívni, viszont korántsem olyan nehéz egy ilyen meghívást elfogadni. Jézus sem választotta a könnyebbik utat. És Ő a mi példánk.

Tehát nyugodtan hívjunk el másokat a gyülekezetbe. De legyen ez egy lépés abban a folyamatban, ahogy Jézushoz vezetjük őket. Ez a folyamat rendszerint azzal kezdődik, hogy megismerjük őket, és engedjük, hogy meglássák, hogyan éljük meg őszintén hitünket.

Kellemes élmény olyan gyülekezetbe járni, amely a barátságával vesz bennünket körül. De még jobb a barátunkkal együtt menni a gyülekezetbe.

Az eredeti, angol nyelvű cikk