Biztosan nem csak velem történt már meg prédikálás közben: A hallgatóság láthatóan nem túl élénk, nem mondható feszültnek a figyelem, míg nem egy történet mesélésbe kezdek és hirtelen mintegy varázsütésre minden megváltozik.
A fejek felemelkednek, érdeklődő szempárok szegeződnek rám, és ha jó a történet érzelmileg is láthatóan bevonódnak. Mosoly, nevetés vagy éppen fátyolossá váló tekintetek. Miért működnek a történetek? Miért érdemes a tanításban is alkalmazni?
Természetesen önmagában Jézus példája is elegendő lehetne ehhez minden igehirdető számára. Ő szinte csak történetekben - példázatokban - tanított, amit persze volt, hogy meg is okolt. Vagy lehet, hogy az evangéliumok írói már csak ezeket tudták leírni, mert erre tudtak az emberek visszaemlékezni leginkább a tanításaiból? Kétségtelen, hogy pici gyerekkorunktól magukkal ragadnak bennünket a történetek és ez az érdeklődés egész életünkben meg is marad.
Három további forrást ajánlanék még a témában:
Szalay Ágnes: Egy jó sztori és meghallják, amit mondani akarunk című cikkében a tudományos háttéről ír néhány gondolatot.
Szlafkai Éva Carmine Gallo Történetmesélés című könyvét foglalja össze cikkében.
A másik pedig Györffy Kinga pszichológus, nyelvész előadása a témában: