Napjainkban a posztolás nagy divattá vált. És bár a „poszt” szó hallatán az Internet-generáció mindjárt a Facebook-ra vagy egy blogra gondol, itt mégsem erre az összefüggésre gondolok. David S. Dockery mondja: „Felvirradt az új nap. Megérkezett az új generáció. Az új generáció poszt-keresztyén, poszt-felvilágosult és posztmodern.”[1] Közhelyessé csépelt szó a posztmodern, de némelyek már poszt-posztmodernről, vagy egyenesen poszt-keresztyénségről beszélnek. Miért válik egy fogalom elcsépeltté? Mert amikor hallunk egy problémáról, saját tapasztalataink fényében értékeljük, és ha nem látjuk jogosnak a felvetést, akkor egyszerűen immunissá tesszük magunkat vele szemben. Ebben a rövid posztban arra vállalkozom – bár nem vagyok a számok embere – hogy megalapozzam a „poszt- keresztyén-szindróma”- jelenség létének felvetését.
Szintén közhellyé degradálódott a kijelentés, miszerint érdemes odafigyelni arra, ami tőlünk nyugatabbra zajlik, mert valószínű, hogy ugyanaz nálunk is jelentkezik néhány évtizeddel később. Ehhez hasonlóan beláthatjuk, hogy Kelet-és Nyugat-Magyarország között is húzódik egy-két évtizednyi szakadék fejlettség, előrehaladottság tekintetében. Vészesen érezzük közelegni – mert félreverik a harangot az egyházak – a szekularizációt, és jön is, ahogyan ez jelen van már számos európai országban.
Az Eurobarometer felmérése szerint Magyarország lakosságának 44%-a Istenben hisz, 31%-a valamilyen szellemben vagy életerőben, 19%-a semmilyen szellemi létezőben, Istenben, vagy életerőben sem. Magyarország így a középmezőnyben van. Az egyik legaggasztóbb helyzetben az adatok alapján Csehország van, ahol a lakosságnak csupán a 19%-a hisz Istenben, 50%-a valamilyen szellemben vagy életerőben, és 19%-a nem hisz semmilyen természetfeletti hatalomban.
A 2001-es magyar népszámlálás adatai szerint Magyarország lakosságának 75% valamilyen valláshoz tartozónak vallotta magát, 10,1% nem kívánt válaszolni, és 14,5% úgy nyilatkozott, hogy nem tartozik egyetlen vallási felekezethez sem. Az Eurobarometer adataival összevetve (ahol nem a valláshoz tartozást mérték, hanem a hitbeli meggyőződést), a vallási felekezetekhez tartozók jelentős része (31%) sem elkötelezett istenhívő.
A következő érdekes adat a válaszolók átlagéletkorát érinti. A történelmi felekezetekhez tartozók átlagéletkora nagyon magas (magasabb, mint az országos átlagéletkor, ami 39,2 év). A római katolikusok átlagéletkora 41,69 év, a reformátusoké 42,49, az evangélikusoké 44,79, az izraelitáké 52,61, a többi felekezethez tartozóké 39,05 év. A valláshoz nem tartozók átlagéletkora azonban 28,85, azoké pedig, akik nem kívántak válaszolni 34,61. Ez utóbbi két csoportról nyert adatokból az is kiderül, hogy 80%-uk városokban él, 22%-25%-uk pedig Budapesten.
Az összesített adatokból megtudhatjuk, hogy 2 587 702 magyar nem tartozik egy felekezethez sem. Ez Budapest esetében azt jelenti, hogy 635 089 lakos felekezeten kívüli, vallástalan.
A keresztyén misszió legnagyobb ellensége, a „nem halászunk vödörből”-kifogás megdőlni látszik. Abban az országban, ahol milliók felekezeten kívülinek vallják magukat, és csupán a lakosság 44%-a hiszi, hogy Isten létezik, ott égető feladat, hogy megszólaljon a keresztyén üzenet.
A fentebb idézett mondatokat azonban nagyon meg kell szívlelnünk: „Felvirradt az új nap. Megérkezett az új generáció. Az új generáció poszt-keresztyén, poszt-felvilágosult és posztmodern.”. Tehát nincsenek evidenciák, mindent az elején kell kezdeni. A konzerv egyszer elfogy! Isten azt ígérte, hogy megtartja gyülekezetét, de azt nem ígérte, hogy egy adott helyen (pl. a Kárpát-medencében) tartja meg. Minden keresztyén felelőssége, hogy megpróbálja megfogalmazni a hitét úgy, hogy az „poszt-keresztyénül” szólaljon meg, és értelmezhetővé váljon az elveszett generáció számára!
Szikszai Szabolcs (Újragondoló blog)
[1] David S. Dockery, The Challenge of Postmodernism; An Evangelical Engagement, 2 ed. Grand Rapids, Baker Academic, 2010, 9, p.
