Idén, március 15-én, a magyarok számára méltán kedves ünnep kapcsán sok beszéd elhangzott. Ezek közül hármat egészen biztosan komolyan át kell gondolnunk és eldöntenünk, hogy a hazánkért érzett személyes felelősségünk tudatában hogyan viszonyulunk ahhoz, amit a szónokok tőlünk várnak. Ezek közül a legfontosabbra, a miniszterelnök úr beszédére akarok reflektálni, de hozzátenném, hogy sem jobbról sem balról, hanem a teológia felől. Azért tartom ezt a beszédet a legfontosabbnak, mert olyan valaki mondta el, aki az első számú vezetője, tehát legfőbb minta és norma adó szereplője hazánknak.

Érthető módon erre a beszédre nagyobb figyelem összpontosul, sokan reflektáltak is rá, hiányolva a történelmi hűséget, keresve a nemzet egésze és egysége iránti elkötelezettséget, és számon kérve a helyette megfogalmazott gondolatokat (rámutatva a „poloskákkal” kapcsolatos metafora nem túl szerencsés, dehumanizáló jellegére). A beszéd sok más, igen fontos nemzetstratégiai kérdésről is szólt, amiket elhomályosítanak az előbb említett gondolatok körül fellángolt viták. Természetesen fontos kérdések ezek, de lelkipásztorként és teológusként más valamire szeretnék rámutatni, ami veszélyes a beszélőre nézve is, de azokra nézve is, akik nem teszik mérlegre annak lényegét, amit hallottak, és elmulasztják felelősen megfontolni a saját hozzáállásukat.

A beszéd műfaját tekintve egy politikai ünnepi beszéd volt. A szóhasználata alapján azonban - bármilyen furcsán is hangzik -, szakrális jellegű beszéddel van dolgunk, ugyanis többször hivatkozik Istenre, és gyakran használ Bibliából kölcsönzött kifejezéseket és teológiai koncepciókat. Tehát látnunk kell, hogy magába olvasztja a politikai ünnepi beszédek és a szentbeszédek/igehirdetések formai és tartalmi eszközeit. Ha ezt felismerjük, akkor a mondanivaló súlya még nagyobb jelentőséget kap és más összefüggésben is kell látnunk, mint ha csak egy szimpla ünnepi beszédről lenne szó.

Az első amire szeretnék figyelmeztetni, hogy veszélyes a Bibliából kölcsön venni olyan kifejezéseket, amik Isten személyét és dicsőségét írják le, és azt bármilyen számunkra fontos és kedves ügyre vagy személyre ráruházni. Ilyen Istennel kapcsolatos attribútum, hogy Ő „örök”, más szavakkal: „időtlen”. Istenen kívül senki és semmi nem „örök” és „időtlen”, a Biblia szerint ebből a szempontból Isten egyedül az, aki örök Létező és minden más létező az Ő teremtménye. Tehát a teremtményekre ezek az isteni attribútumok, hogy „örök” és „időtlen”, nem igazak. A helyzet az, hogy a legmagasabb és a legalacsonyabb rendű életformák közötti távolság bár nagy lehet, mégis értelmezhető (pl. gondoljunk az arkangyalok és a poloskák közötti távolságra). Isten és teremtményei közötti különbség ebből a szempontból nem értelmezhető, számunkra szinte felfoghatatlan, mert Ő végtelen, örök, időtlen, transzcendens, teljesen más, mint bármely más létező. Isten örök, ez azt jelenti, hogy az Ő létezésének oka önmagában van, minden más neki köszönheti a létezését és a fennmaradását. Fontos, hogy ezt értsük, és ennek fényében gondoljuk át, hogy amikor azt halljuk, hogy „A magyar szabadság eszméje örökkévaló és időtlen.” vagy azt, hogy „Ahogy a nemzet örök, úgy a birodalmak se változnak.” – akkor erről mit gondolunk? Retorikailag lehetséges, hogy ezeknek a zsidó-keresztyén teológiában kizárólag Istent megillető jelzők, a hallgatók tetszését elnyerik és tűzbe hozzák őket, mégis veszélyesek mind a beszélő, mind a befogadóra nézve (kicsit később kifejtem, hogy miért).

A beszéd írói és elmondója egy másik, elsősorban újszövetségi kifejezésmódot is kölcsön vesznek a János evangéliumából, és annak parafrázisát felhasználva a politikai beszéd mondanivalójának szolgálatába állítják. Ez hangzott el: „A magyar szabadság eszméje örökkévaló és időtlen. Mégis, 177 évvel ezelőtt egyetlen időponttal, március idusával és egyetlen hellyel, Pest-Budával forrott össze. Azon a napon a magyar szabadság formát nyert, alakot öltött, megtestesült, és eljött közénk.” Ennek a gondolatmenetnek a kulcskifejezései valamiről azt állítják, hogy „örök”, „időtlen”, de a történelem egy határozott pontján „megtestesült” és „eljött közénk”. Ez a gondolatmenet annak ellenére, hogy parafrázis, pontosan megfelel annak, amit János apostol az evangéliumának első részében Jézusról ír: „[1] Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. … [9] Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. … [14] Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” János apostol itt arról tesz bizonyságot, hogy akit mi Jézusként ismerünk, Ő öröktől fogva létezett (praegzisztens Krisztus), Ő annak érdekében, hogy hozzánk hasonló emberré váljon testet öltött (inkarnáció) és közénk jött (életközösséget vállalt velünk). Ezek a kifejezések nagyon fontos elemei a krisztológiának, vagyis Jézus Krisztus személyéről és munkájáról szóló keresztyén tanításnak. Megint csak azt kell mondanom, hogy retorikailag lehetnek ezek a keresztyén teológia szerint kizárólag Jézust megillető kifejezések és gondolatmenet a hallgatók számára inspirálóak, de Jézus helyett valami teljesen másra alkalmazva veszélyesek, mind a beszélőre, mind a befogadóra nézve. (Hogy miért, arra kitérek lejjebb.)

Az ünnepi beszéd szónoka maga is érzi, hogy a mondanivalója a politikai síknál magasabb kontextusba jutott, ennek hangot is ad, amikor ezt mondja: „Március 15-e nekünk nem szokványos ünnep, még csak nem is történelmi, hanem szakrális pillanat.” Mit jelent ez? A szakrális latin eredetű kifejezés, ami azt jelenti, hogy szent, ellentétben a profánnal. Az autentikus keresztyénség szerint először is Isten szent, és mindaz, amit elkülönít önmaga számára. Tehát ami szent, az vagy isteni vagy Istené. A szónok ezekkel a retorikai eszközökkel végső soron arra hív bennünket, hogy már-már a vallás transzcendens világában lássuk és értelmezzük mindazt, amit az ünnep apropóján közölni fog velünk ezután. De jól tesszük-e, ha így fogadjuk a mondanivalóját?

Jó ötlet-e Isten dicsőségének és személyének szent misztériumát leíró bibliai kifejezésekkel felruházni bármi mást? A bármi más lehet egy ünnep, egy hősies történelmi kor, egy eszme, egy nemzet, vagy annak jövőjére irányuló politikai stratégia. Ezek mind lehetnek számunkra nagyon fontosak és kedvesek, olyanok, amikre méltán büszkén emlékezünk egy nemzeti ünnep során. De mit is csinálunk valójában, és milyen helyzetbe navigáljuk magunkat, amikor ezekhez az emberi dolgokhoz Isten személyéhez kapcsolódó bibliai attribútumokat társítunk? Ézsaiás prófétán keresztül Isten így figyelmeztette népét: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak.” (Ézs 42:8) Mit jelent ez? Többek között azt, hogy Isten őrzi az Ő dicsőségét a bálványainkkal szemben. De a Bibliát nem ismerő olvasó számára felmerülhet a kérdés, hogy mit értsünk az alatt, hogy bálvány. Mert, hogy az világos, hogy amikor kizárólag Istent megillető attribútumokkal ruházunk fel bármit Istenen kívül, akkor Ézsaiás próféta üzenetéből kiindulva az történik, hogy akarva-akaratlanul, tudatosan vagy tudattalanul, de létrehozunk egy bálványt. A lényeg megértése érdekében álljon itt két rövid idézet Timothy Keller: Bálványaink c. könyvéből: „…az emberi szív hajlamos megragadni valami jót, például a sikeres karriert, a szerelmet, az anyagi javakat vagy akár a családot, majd a boldogság egyetlen és legfőbb forrásaként tekinteni rá. Isteníteni kezdjük, és az életünk középpontjába helyezzük a kiválasztott dolgot, mert azt hisszük, hogy ha sikerül elérnünk, értelmet nyer az életünk, és teljessé válik általa, s végre biztonságban érezhetjük magunkat.” (14.o.) „Tulajdonképpen mi számít bálványnak? Minden, ami fontosabb számunkra, nagyobb helyet kap a szívünkben, és jobban leköti a gondolatainkat Istennél, és amitől olyasvalamit várunk, amit csak Isten adhat meg nekünk.” (17.o.) Ez alapján láthatjuk tehát a probléma jellegét és jelentőségét.

De miért veszélyes ez? Dániel könyvében olvashatunk egy uralkodóról, aki hatalmától és politikai sikereitől megrészegedve saját nagyságát már-már transzcendens magasságokban látta. Ezért Nebukadneccar királynak Isten egy álommal üzent, amit Dánielnek kellett megfejtenie. „A Felségesnek az ítélete ér utol téged, uram, király!” (9:24) Az ítélet nyomában járó büntetés pedig a király istenkomlexusával ellentétes előjelű őrület volt: „Száműznek téged az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és az ég harmatja áztat. Hét időszak telik így el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges uralkodik az emberek királysága fölött, és annak adja azt, akinek akarja.” (9:32) A történet nem ér itt véget, bár súlyos következményekről olvasunk, mégis Isten kegyelmének a fénye töri át ezt a sötét képet: „Amikor eltelt ez az idő, én, Nebukadneccar, föltekintettem az égre, és értelmem visszatért. Áldottam a Felségest, dicsőítettem és magasztaltam az örökké élőt, mert az ő uralma örök uralom, és királysága megmarad nemzedékről nemzedékre.” (9:34). Nebukadneccar kapott egy újabb esélyt arra, hogy önmagát Istennel kapcsolatosan újra meghatározza és az alázatot válassza. Mit jelenthet ez ma nekünk? Annyit biztosan, hogy mindannyiunk szíve megkísérthető, ezért a siker, a nagyság és a hatalom oda vezethet, hogy nem látjuk tisztán a különbséget Isten és a bálványaink között, amiknek egyik sajátos változata mi magunk lehetünk.

A Biblia következetes ebben a témában, nem csak az Ószövetség, hanem az Újszövetség is őriz kijózanító történet az istenkomplexus problémájáról. Például az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 12. fejezetében olvashatunk egy politikai ünnep keretében elmondott uralkodói beszédről és következményeiről. Lukács egy jeles napról számol be (12:21), de Josephus Flavius „Zsidók régiségei” című könyvéből (xix. 8, 2. §) tudjuk, hogy a színhely a Césarea-i színház volt. Heródes Agrippa ünnepi játékokat rendezett Claudius császár tiszteletére. Ezüst szövetből készült ruhába öltözve mondott ünnepi beszédet, a ruhán a napfény megcsillant és a nép erre a jelenségre és a beszédre reagálva így kiáltott fel: „Isten hangja ez, és nem emberé!” (19:22) Agrippát megszédítette a pillanat ereje, ki akarta élvezni a néptől kapott dicsőséget, ami azonban illúziónak bizonyult. A történet szomorúan zárul: „Az Úr angyala pedig azonnal lesújtott rá, amiért nem Istennek adta a dicsőséget. Férgek emésztették meg, így pusztult el.” (19:23). Agrippát a hatalom illúziója és a nép feléje irányuló imádata félrevezette, ami a bukását okozta.

Végül még egy olyan momentuma volt a március 15-i ünnepi beszédnek, ami annak „szakrális” jellegéhez tartozik, de a politikai ellenfelekkel volt kapcsolatos. „Rajtuk a skarlátbetű, sorsuk a szégyen és a megvetés. Ha van igazság, márpedig van, akkor a pokolban külön bugyor várja őket.” Az ítéletalkotás nagyon fontos felelősségünk, az Újszövetség eredeti görög szövegében olvasható kifejezés (krinó) szétválasztást, megkülönböztetést is jelent. Ma az egészséges kritikai gondolkodást értjük alatta. Azt jelenti, hogy meg kell ítélnünk, különbséget kell tennünk jó és rossz, igaz és hamis, építő és romboló, követendő és elutasítandó stb. között. Ettől a Biblia nem óv, hanem erre bíztat minket, mert az Istentől ajándékba kapott életünkért vállalat személyes felelősségünk nyilvánul meg benne. Azonban a Biblia vissza akar tartani bennünket attól, hogy mi emberek egymás örökkévaló sorsáról mondjunk ítéletet. Jakab apostol ezzel a minket könnyen megkörnyékező lelkülettel kapcsolatban így figyelmeztet: „Egy a törvényadó és az ítélőbíró, aki megmenthet és elveszthet. De ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett?” (4:12) Pál apostol a Római levélben szintén erről azt írja: „Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amikor más felett ítélkezel, magadat ítéled el, hiszen magad is ugyanazt cselekszed, miközben ítélkezel!” (2:1) Tehát, amikor mi egymás örökkévaló sorsáról mondunk határozott ítéletet, akkor olyan területre tévedünk, ami kizárólag Isten jogköre, nem adta át nekünk és nem is tűri azt, hogy az Ő bírói székébe üljünk. Miközben szükségszerű, és időről időre elkerülhetetlen, hogy politikai vagy bármilyen ellenfeleinkkel szemben képviseljük az általunk helyesnek tartott álláspontot, fontos lenne, hogy ne ellenséget, hanem vitapartnert lássunk a másikban, aki annak ellenére, hogy mást gondol, a honfitársunk. A vitapartnert meggyőzni kell, az ellenséget megsemmisíteni, ha másképp nem lehet, akkor legalább erkölcsi értelemben, és erre alkalmasak lehetnek az olyan mondatok, amelyek a másikat már a pokolban láttatja. A Biblia figyelmeztet: rendben van, hogy vannak vitáink, de ne csináljunk a vitáinkból harcot, és főleg ne toljuk át transzcendens síkra azokat, mintha nekünk lenne jogunk vagy lehetőségünk bárkinek az üdvösségéről vagy kárhozatáról dönteni Isten helyett. Amikor Isten helyére lépünk és az Ő bírói székébe ülve ítélkezünk másokról, akkor valójában magunkból csinálunk bálványt.

Mindezek fényében mit érdemes tehát tudatosítanunk magunkban?

Fontosak a különbségek és a határok, főleg, ha Istenről és a hozzá való viszonyunkról van szó. Az Isten iránti szeretet és az istenfélelem segít a szívünkre ügyelni, mert az emberi szív – az előbb idézett Timothy Keller szavaival élve –, valóságos bálványgyár. Rejtőzködő bálványaink ott lehetnek a kultúrához, a gazdasághoz, nemzeti öntudat szélsőséges változataihoz és a hatalom világához, vagyis a politikához való viszonyulásunkban is. Mindegy, hogy vezetők vagy követők vagyunk-e, a bálványok,  ha helyet adunk nekik, oda állnak Isten és közénk, megfosztanak az emberhez méltó élettől, alkalmasint kiforgathatnak bennünket önmagunkból és rávehetnek olyan döntésekre és cselekedetekre, amiket józan pillanatainkban utólag majd szégyellni és bánni fogunk. A bálványok egyaránt alkalmasak arra, hogy aktivizáljanak és fanatizáljanak bennünket, de arra is, hogy félelmet keltve elhallgattassanak amikor szólnunk kellene. A politikának és a közéletnek is megvannak a maguk bálványai, bár szeretnek rejtőzködni, a jelenlétük szinte biztos ott, ahol a gyűlölet és a széthúzás legyőzi a józanságot, ami lehetővé tenné a békés egymás mellett élést. Szinte biztosan jelen vannak, amikor a szavak bármit és annak az ellenkezőjét is jelenethetik attól függően, hogy éppen mire akarjuk felhasználni őket.

Fontos a hazaszeretet, van jelentősége annak, hogy büszkén gondoljunk elődeinkre és közöttük főleg a hőseinkre. Az sem mindegy, hogy ki hogyan képzeli el hazánk jövőjét. Természetes, ha egy demokráciában élve a nemzeti ünnepeket is arra akarja felhasználni egy vezető, hogy társadalmi bázist építsen maga mögé, hogy a céljait a követői segítségével elérje. De nincs az a politikai cél, ami szentesítené azt az eszközt, hogy isteninek mondjunk bármit, ami nem az. A szónok felelősen áll nem csak az emberek és a társadalmi nyilvánosság előtt, hanem Isten előtt is. De a hallgatókra is igaz ez, az ő felelősségük, hogy hogyan hallgatnak, mit fogadnak be és el, és mit tesznek annak fényében. Ne faragjunk bálványokat a szavak erejét felhasználva, és ne kövessünk bálványokat akkor sem, ha arra hívnak bennünket mások! Ha hiszünk abban, hogy az élő Istenre van szüksége a világnak, akkor tudnunk kell azt is, hogy Őt nem lehet kisajátítani és főleg nem lehet felhasználni, és egyáltalán nem lehet másokra kényszeríteni.

2025. 03. 19., Heizer Tamás írása