Gyülekezetvezetés

Ha azt gondolod vezető vagy, és magad mögé nézve nem látsz senkit, csak sétára indultál.

N.T. Wright: A kereszténységnek nincs válasza a koronavírussal kapcsolatban. Nem is kell, hogy legyen.

2020. március 30. 23:07 - Kereso75

N. T. Wright az Újszövetség és a korai kereszténység professzora a St Andrews Egyetemen, az Oxfordi Egyetem Wycliffe Hall egyik vezető kutatója és több mint 80 könyv szerzője.

Sok keresztény számára a koronavírus által kiváltott életkorlátozások egy időben érkeztek a nagyböjttel, az önként vállalt nélkülözés időszakával. De a szigorú új rendeletek - nincs színház, bezárják az iskolákat, a 70 év felettiek házi őrizete - kicsúfolják a mi kis szerény böjtünket. A whisky vagy csokoládé nélkül történő való létezés gyerekjáték ahhoz képest, hogy barátok vagy unokák nem jelennek meg, vagy a kávézóba, a könyvtárba vagy a templomba nem járhatunk.

Meg van az oka, miért akarunk - hacsak lehet - személyesen találkozni egymással. Nem véletlen, hogy a magánzárka miért az egyik legsúlyosabb büntetés. És ma ennek a nagyböjtnek nincs egy fix húsvéti időpontja, amire vágyhatunk. Nem tudjuk számolni napokat. Ez most nem nyugalom, hanem egy bizonytalan szorongó fájdalom.

Kétségtelen, hogy a szokásos olcsó találgatások rögtön kimondatják velünk, miért teszi Isten ezt velünk. Büntetés? Figyelmeztetés? Jel? Ezek a csípőből odavetett keresztény reakciók egy olyan kultúrában, amely generációk óta a racionalizmust igenli: mindent meg kell magyarázni. De mi van, ha nem így van? Ha a valódi bölcsesség nem azt jelenti, hogy képesek leszünk összetákolni néhány hamis spekulációt és azt mondani: „Szóval, akkor most már értitek?” Mi van, ha végül is vannak olyan pillanatok, amelyeket T. S. Eliot az 1940-es évek elején felismert, amikor az egyetlen tanács az, hogy remény nélkül várakozzunk, mert úgyis csak rosszra vágyunk?

2390324034_facb6978da_c.jpg

A racionalisták (beleértve a keresztény racionalistákat) magyarázatot akarnak; A romantikusok (beleértve a keresztény romantikusokat) megkönnyebbülést akarnak kapni. De talán az, amire bármelyiknél inkább szükségünk van, a panasz (siralom) bibliai hagyományának helyreállítása. A panasz az, ami akkor történik, amikor az ember kérdez, és nem kap választ. Ide érünk el, amikor túlmutatunk a bűneinkkel és kudarcainkkal kapcsolatos önközpontú aggodalmakon, és tágabban megvizsgáljuk a világ szenvedését. Elég rossz a New York-i vagy londoni pandémiával szembenézni. De mi a helyzet egy görög szigeten lévő zsúfolt menekülttáborral? Vagy éppen Gázával? Vagy Dél-Szudánnal?

Ezen a ponton némely Zsoltárok, a Biblia saját énekeskönyvében, igazán magukra találnak, éppen akkor, amikor egyes egyházak úgy tűnik, hogy hanyagolják őket. „Légy kegyelmes hozzám, Uram!” imádkozik a hatodik zsoltár, „Kegyelmezz, Uram, mert elcsüggedtem, gyógyíts meg, Uram, mert reszketnek tagjaim!"  "Uram, miért állsz oly távol, miért rejtőzöl el a szükség idején?" - kérdezi világosan a 10. zsoltár. - Miért rejtőzöl el a bajok idején? És így folytatódik: „Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? Meddig rejted el orcádat előlem? (Zsoltárok 13). És annál is félelmesebb, mert Jézus maga a kereszten idézte fájdalmában: "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Zsoltárok 22).

Igen, ezek a zsoltárok gyakran a végén reménységbe fordulnak, Isten jelenlétének és reményének új megértésére jutnak. Mégpedig nem a baj magyarázatával, hanem a benne való megnyugvással. Néha azonban a másik irányba mennek. A 89. zsoltár Isten jóságának és ígéreteinek ünneplésével indul, majd hirtelen vált, és kijelenti, hogy minden borzasztóan rossz lett. A 88. zsoltár pedig szenvedéssel kezdődik és sötétségben ér véget: „Elszakítottad tőlem jó barátaimat, már csak a sötétség ismer engem.” Egy olyan ige, ami igazán szólhat hozzánk, a mai karanténos időkben.

A bibliai hagyomány szövetébe szőtt siralom lényege nemcsak az, hogy kiszorítja a frusztrációt, bánatunkat, magányunkat és puszta képtelenségünket arra vonatkozólag megértsük, mi történik, vagy hogy éppen miért. A bibliai történet nagy rejtélye, hogy Isten maga is panaszkodik. Egyes keresztények mindenekelőtt úgy gondolnak Istenre, hogy mindent tudva, mindenért felelősként, nyugodtan és a világban felmerült problémáktól meg nem érintve létezik. Ez nem az a kép, amelyet a Bibliában látunk.

A Teremtés könyve (I Mózes) kijelenti, hogy Isten szíve szomorú volt emberi lényeinek erőszakos gonoszsága miatt. Porba volt sújtva, amikor saját menyasszonya, Izrael népe elfordult tőle. És amikor Isten személyesen visszatért népéhez - Jézus története értelmetlen, kivéve, ha erről van szó - sírt a barátja sírjánál. Pál apostol arról beszél, hogy a Szentlélek esedezik (fordító. az eredetiben nyög) érettünk és bennünk, miközben mi magunk is felnyögünk az egész teremtés fájdalmát átélve. A Szentháromság ősi tanítása arra tanít bennünket, hogy felismerjük az Egyetlen Istent Jézus könnyében és a Szent Lélek szomorúságában, fájdalmában.

A keresztény hivatásnak tehát nem része a mindenképpen való magyarázata annak, mi történik és miért. Valójában a keresztény hivatásnak az a része, hogy nem tudunk mindent megmagyarázni - és inkább kifejezzük a panaszunkat Istennek. Ahogy a Szentlélek bennünk szomorkodik velünk együtt, még így egyéni elszigeteltségünkben is kis szentélyekké válhatunk, ahol Isten jelenlétét és gyógyító szeretetét élhetjük át. És ebből új lehetőségek, új kedves jócselekedetek, új tudományos felismerések, új remény merülhetnek fel. Új bölcsesség a vezetõink számára? Na azt hiszem, ebben van valami.

A cikk 2020 március 29-én jelent meg a TIME magazinban

Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.