Szeretnénk három részben közreadni azt az írást, amely Wolfgang Simson: House Church (Házi gyülekezet) című könyvében fogalmaz meg. 15 pontban foglalja össze, hogy miért gondolja úgy, a Gyülekezet következő reformációjának kulcsa a házi gyülekezetek lesznek. Bár lehet némelyik pontját vitatni, de kétségtelen, hogy nagy hatású, messzire vezető, és rendkívüli módon inspiráló amit megoszt.

Itt olvasható a 2. rész:

6. Egy gyülekezetet sem vezet egyedül egyetlen pásztor

A helyi gyülekezetet nem egyetlen pásztor vezette, hanem egy bölcs, reális gondolkodással és sok élettapasztalattal rendelkező idősebb ember igazgatja, az úgynevezett presbiter. A helyi házi gyülekezetek hálózatszerűen kapcsolódnak össze, s az Efézusi levélben megemlített ötféle szolgálatra felkent tagjai (apostolok, próféták, evangélisták, tanítók és pásztorok) házról házra járnak oda, ahol éppen szolgálniuk kell (Ef 2:20, 4:11-12).

A pásztor nagyon fontos tagja ennek a szolgáló csapatnak, de nem emelkedik ki a többiek közül, a szenteket  szolgálatra való felkészítésének szolgálatában a másik négy szolgálati terület vezetőivel közösen és egységben vesz részt.

7. A megfelelő részek – rosszul összerakva

Amikor egy puzzle-t rakunk ki, szükségünk van az eredeti képre, különben a végeredmény, a teljes kép nem lesz megfelelő. Egyenként nincs értelme az apró daraboknak, de rosszul összerakva sem lesz érthető a kép. Valami ilyesmi történt a keresztény világ nagy részével is: megvan minden darabunk, jók is, de rosszul illesztettük őket össze: félelemből, tradícióból, vallási féltékenységből, hatalomvágyból. Ahogy a vizet is három formában találjuk meg, jég, víz és gőz formájában, az Ef 4:11-12-ben említett öt szolgálatot is fellelhetjük ma, csak nem mindig a jó formában és jó helyen.

Sokszor be vannak fagyva az intézményesített kereszténység merev rendszerének jegébe, néha tiszta vízként vannak jelen, vagy a gőzhöz hasonlóan elpárologtak a „szabadúszó” szolgálatok és a független, senkinek nem számító gyülekezetek levegőjében. Ahogy a virágokat is a folyékony változattal jó öntözni, ezt az öt felkészítő szolgálatot is új, s egyben az eredeti formájába kell önteni, hogy az egész szervezet felvirágozzon, s hogy az egyes „szolgálók” megtalálják a helyüket és a feladatukat az egészben. Ez még egy ok arra, hogy miért kell visszatérnünk a Tervező eredeti tervéhez, amit az Egyháza, a gyülekezete számára készített el. 

8. Isten nem hagyja az Egyházat bürokratikus papság kezében

Ahogy az előbb már említettem, az Újszövetségben egyetlen gyülekezetet sem vezetett egyetlen hivatásos „szent ember”, aki Mózes mintájára kommunikál Istennel, majd lelki táplálékot nyújt néhány pillanatnyilag aktív vagy passzív vallásos fogyasztónak. Ezt a kereszténység pogány vallásokból vette át, de a legjobb esetben is az Ószövetségből.

Az egyháznak a Konstantin óta tartó intézményesítése nagy hatást gyakorolt rá, s Isten embereit mesterségesen szétválasztotta laikusokra és papságra. Az Újszövetség szerint „egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2:5). Isten nem áldja meg a papokat, akik beékelik magukat Isten és az emberek közé. A kárpit végigszakadt, s Isten odaengedi magához az embereket Jézus Krisztuson, az egyetlen úton keresztül.

Hogy lehetővé tegyük a hívők papságát, a mostani rendszernek teljesen meg kell változnia. Az adminisztratív rendszerek közül a bürokrácia a legkétségesebb, mivel alapvetően csak két kérdést tesz fel: igen vagy nem. Nincs helye a spontán cselekvésnek, az emberiességnek, nincs helye a valós életnek. A politikában és a vállalatok esetében ez még jó is lehet, de semmiképp nem a gyülekezet esetében. Úgy tűnik, Isten mostanában azzal foglalatoskodik, hogy kihozza a népét a vallási bürokratizmus babiloni fogságából, hogy egyszerű emberek kezébe helyezze, akiket Ő tett különlegessé és naggyá, hogy Isten országainak határait általuk kiterjessze.

9. A kereszténység szervezett formájától térjünk vissza a szerves felépítésig

„Krisztus teste” nem egy szervezett, hanem egy szerves egész. Helyi szinten a gyülekezet lelki családok sokaságából áll, amelyek szervesen kapcsolódnak egymáshoz, mint egy hálózat, s ezek a részek az egész utasítása szerint működnek együtt. A túlszervezettség, amely mindig megfojtja a szervezetet,  abból a félelemből fakad, hogy ha nem szervezünk meg mindent, valami rosszul sülhet el. Ez a félelem azonban éppen annak a hitnek az ellentéte, hogy az Isten nevében tervezett és megtett dolgainkba maga a természetfeletti Isten is beavatkozhat.

A félelem ellenőrizni és irányítani akar, a hit azonban tud bízni. Az ellenőrzés jó lehet, de a bizalom jobb. Krisztus Testére Isten vigyáz, ráadásul ez a Test olyan emberekből áll, akiknek megadatott az az ajándék, hogy hihetik, hogy Isten a kezében tartja a dolgokat akkor is, ha az övékből más kicsúszott. Ahhoz, hogy a kereszténység újra szerves formát öltsön, olyan regionális és nemzeti hálózatokat kell kiépíteni, amelyeket a bizalom köt össze, és nem a puszta struktúra.

10. Ne a dicsőítésünket dicsőítsük, hanem Istent

A kereszténység nagy részét – kicsit eufemisztikusan – úgy lehetne jellemezni, hogy „egy szent nap szent órájában szent emberek rendszeresen szent helyre gyülekeznek, hogy részt vegyenek egy szent szertartáson, amit egy szent ruhába öltözött szent ember vezet szent honorárium ellenében”.

Mivel ez az istentiszteletnek nevezett rendszeres előadás-orientált vállalkozás nagy szervezési készséget és adminisztratív bürokráciát igényel, a formalizált és intézményesített minták hamar merev tradíciókká fejlődtek. A hagyományos, egy-kétórás istentisztelet nagy befektetést igényel, de nagyon kevés gyümölcsöt hoz az emberek tanítványozása és az életek megváltoztatása terén. Ha gazdaságossági oldalról nézzük, sok befektetés szükséges a kevés eredményhez.

A vágyunk, hogy a megfelelő módon dicsőítsünk, az idők során átváltozott "felekezetiségeskedéssé" és névleges szokásokká. Ez nem csak azt hagyja figyelmen kívül, hogy a keresztények arra lettek elhívva, hogy „igazságban és szellemben dicsőítsenek”, s nem templomokban énekeskönyvvel a kezükben, hanem azt is, hogy az életünk nagyobb részét nem a templomban töltjük, sőt, a vallásos életünket sem elsősorban a templomokban éljük, hanem az emberek között – hiszen a kereszténység „az Élet útja”. Nem kellene végre a hatásos "színházasdit” felcserélni hatásos cselekedetekké megélt valósággá? 

Írta: Wolfgang Simson